1.

Kietlen tájon, hol vágyak űznek

csukott szemmel is látlak Téged.

Vagy tán félem kellene?! - Hűs fák árnyékában húzódok meg, arcomra és hajamra lágy esőcsepp hull - már rég nincs erőm, hogy távol maradjak. Közel menni mégis félek. Félek magamhoz engedni Téged. Álmokat hajszolok, ébren is álmodok. Kéz nyúl felém. Erős... gyönyörű férfi kéz. Retteghetek-e hogy szerethetek?

Nem szabad, szabad választást nem hagy az ész. Az érzelem bekebelez és elevenen fal fel a rettegés. Félni fogsz, hogy elveszíted. Hát lehet-e így, lehetne-e így? 

Szeretet mely szívből jön és szerelem, melyet az ész irányít?

Csalfa játéka a sorsnak, mégis mindennél fontosabb. Képes embereket felemelni és tönkre tenni;

üresség, semmi ... ez marad csak belőle. Van akkor értelme?

Néhány perc, óra, évnyi boldogság csupán,  mégis mindent kockára teszel érte. 

Irányít életet, jövőt, döntéseket. Tűrsz, kompromisszumokat hozol, úgy véled szeretsz, s szeretve vagy.

S ha tovább áll okolsz élőket és holtakat, nem törődsz a jelennel, a múltadat zúzod darabokra. Széttéped a szíved, mely gyűlölni épp annyira képes, mint szeretni.

Kifordított szavak, fájdalmas sóhajok... 

Könnycsepp, esőcsepp csepereg... 

Minden semmivé foszlik, értelmét veszíti lét és küzdés. Ott állsz egyedül. Nem létezel többé.

Mert megsemmisülsz te is az érzéssel együtt, s van-e kegyetlenebb,mint halál nélküli halált halni?

Mert fel kell kelned és tovább kell menned...

C.Ch.M.

2011.júl.18.