Üdvözlök minden kedves véletlenből és véletlen direktből betévedt Egyént/Ő-t/Jutkát/Mindenkit!

A nem vagyok író c. zárójeles megjegyzést még sokszor meg fogom említeni. Nem célom nagyot és halhatatlant alkotni. Csupán az alkotás öröméért - mondhatni öncélúan teszem. Hiszek abban, hogy létezik csupaszon a művészet a művészetért. Sokszor egy-egy őrültségnek tűnő ötletből új szavak, szóösszetételek születnek. Szeretném mindenki számára elérhetővé és élvezhetővé varázsolni a betűk(betűim) halmazát.
Kellemes olvasgatást, bátran írjatok véleményeket és hozzászólásokat! :)

2011. augusztus 27., szombat

Védőmechanizmus

 Létezik egy oly mérvű és indulatú veszekedés,ami után úgy érezzük, valami megszakadt bennünk.
 Képesek vagyunk a negatív, szándékosan sértő kérdéseknek olyan mennyiségét feltenni, ami a kérdezettben akaratlanul is lavinát indít el. Talán ráfoghatjuk, hogy érzelmi kitörések sorozatát idéztük meg. A lelki folyamatokat azonban nem láthatjuk; ha viszont mi vagyunk az "áldozatok" kérdés, hogy megértjük-e mi is zajlik bennünk? A pusztán nyers indulatosság, mellyel megpróbálunk az utolsó percig is védekezni káprázatos. A shocként ért szembesítések, hazugságok minden erőnket felemésztik. Mégis képesek vagyunk az esetleges újabb támadást a másodperc töredéke alatt lereagálni és kivédeni. Fizikai és biológiai erőnkön felül. Az önérzet olyan magaslatokba tör, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja akadályozni a védőmechanizmus kibontakozását vagy az utána következő sokszor ésszerűtlen megnyilatkozásokat, tettlegességeket.
 Gondoljuk végig. Egy hozzánk közel álló személy, ha megbánt minket az első gondolat nem az, hogy kikérjük magunknak. Először fájdalmat, csalódottságot és érthetetlenséget fogunk tapasztalni. A hozzánk közel álló személyek irányunkba történő - számunkra rossz szándékú, bántó - megjegyzései sokkal élesebben hatolnak a tudatba, mint egy ismeretlené. Láblegyökerezés, megdermedés, tágra nyílt szemek, néhány másodpercnyi megsemmisülés... Ezek után kezdünk csak gondolkodni a miért-en. Mintha fejbe vágtak volna egy tompa tárggyal, mintha most térnénk magunkhoz az ájulásból. Elkezdenek kattogni azok a bizonyos kis fogaskerekek, feldolgozzák az információkat, számítanak, következtetnek és mi megnyugszunk néhány percre. Persze csak látszólag, olyan ez mint egy pótcselekvés. El kell terelnünk a saját figyelmünket a téboly megakadályozásának érdekében. Önuralom. Sokszor szó nélkül, némán tűrünk. De előfordulhat, hogy olyan szavak hagyják el ajkainkat, amit soha nem hittünk volna, hogy képesek leszünk kimondani. Valami undorító, valami bántó, valami hozzánk nem méltó... vagy csak a színtiszta igazság. Vannak dolgok, amiket néha ki kell mondani és végig kell gondolni. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy mikor, hol és miért. A fájdalmunk és bánatunk nem jogosít fel mások földbe tiprásához, nem ruház fel isteni hatalommal, nem jogosít fel meggondolatlanságokra. Időnként jó lenne egy párnát az arcunkhoz szorítani és kiabálni 1-2 nagyot.
 S hogy mi történne ezek után?
Mintha még jobban megnyugodtunk volna. Ürességet, kiábrándultságot és szánalmat fogunk érezni.

C.Ch. M.

2011. augusztus 25., csütörtök

Egyre



Egyre élesebben gyűlölök.
Minden alkalommal kés döfést
érzek a mellkasomban.
A torkom összeszorul,
s határos az önuralmam.

Egyre több a hullámvölgy.
Minden alkalommal jobban
fáj, ritkán érzek szárazságot
szemeimben.
Úgy érzem megtéptek.

Szinte csak sötétség maradt.
Önmagamat sem lelem már.
Egy árnyék maradt velem, 
nem is hasonlít rám.

Ez nem én vagyok...elvesztettem
magamat.
Mindent elvett tőlem, problémákat
kreált, átalakított, elvakított.

Nincs meg a mosolyom,
nincs meg a jókedvem.
Bezárkózok
Védekezek

Egyre sűrűbben ver át
Ígérget, de semmi nem lesz
Elveszek a tehetlenségben.
Látni is ritkán kíván,
látni is ritkán kívánom.
Ez az utolsó szál mi megmaradt,
nem sokára ez is elszakad.
Akkor ő int majd búcsút,
nem viseli el az önnön magam
kreálta súlyokat mik lehúznak,
sem a nihil nincstelenséget.
Semmim nincs, s mit adni
tudnék neki kevés. 



Hiba volt belekezdeni.
Hiba volt hagyni, hogy letérítsenek
utamról,
hogy eltérítsenek terveimtől.

Nem fogok neki kelleni
mert látja mim nincs.
Nekem sem fog kelleni, mert
nem tudja látni mim van. 

Hiába a szép arc, s a tudás, 
ha az értelem hibás és kicsinyes.
Hiába minden, ha képtelenek
vagyunk elfogadni és javulni.
Hiába az egész, ha valaki mindent
felad, míg a másik mindent megtart.

Igazságtalan  

C.Ch.M.

Adomány avagy sorscsapás

 Szörnyű érzés rádöbbenni valami "Jó" végének a lehetőségére. Eszement eshetőségbe vonni olyas valamit, ami eddig távoli és lehetetlen volt. Bizony eljöhet a pillanat mikor minden mi rég volt oly könnyűnek, gondtalannak tűnik.  

Ritka adomány a szerelem és a boldogság kézen fogva.

 Ám ennek is lehet elrontója, mert számtalan a külső veszély, tényező, érdekütközés, a felek alkalmatlansága a közös jövőre, egyes erények avagy tulajdonságok hiánya (esetleg túlzott megléte), az egyik fél túl biztos pozíciója - papucs mivolta a másiknak, házisárkány ősök, nincstelen pénztelenség, két különböző világ találkozása, túl jó szexuális élet avagy szexuális összeférhetetlenség, kudarcok, mely később érdeklődés hiányában így is úgy is elmarad. Lefelé épülő ambíciók, elkapkodott lépések.
Félelem: a másiktól, az érzéstől, a végtől, az elrontástól, az el nem rontástól, a jövőtől, a változásoktól, a nem változásoktól, a kompromisszumoktól, Hufnágel Pistitő/Rozitól, Önmagunktól.
 Problémának megélt bizonytalanságnál nincs kegyetlenebb. Mikor a nehézségek kiküszöbölésére adott egy vagy több módszer, mely akár időigényes is lehet - és ezen időszak alatt, a be nem következéséig a megvalósítás, s bizonyosság ingatag talajon áll. Nem tudni mit hoz a holnap, hová megyünk, hová tartunk. Nem tudni megmarad-e vagy inkább marad-e belőle valami, mire megérkeznénk.
C.Ch.M.
2011.júl.24.

Idézetek Emily Bronte Üvöltő szelek c, művéből



"Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből is van a lelkünk, az övé s az enyém egy." 


"Életem nagy értelme: Ő. Ha minden más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is!
De ha minden megmaradna, csak Ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének."


"De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van, vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne van még."

2011. augusztus 24., szerda

Vallom

Sok mindent ide kevertem.
Pillanatnyi álláspontokat, tévedéseket, kuszaságot. Túl sok érzelmet. Tudom, nehéz megérteni, nem lehet kiigazodni. Nem szándékos, nem is véletlen, életszerű, illatos.
Nem vagyok a szavak embere. Ezt az egyet nem tudom sem elmondani, se leírni. Talán nem is akarható.
Félő elvész a varázsa, nem marad meg csodálatosan gyönyörű aranysárga ragyogása.
Utálok belegondolni, hogy ki kell mondanom. Félek tőle, félek az érzéstől - mit nyilvánvaló, érzek. Mi nyilvánvaló, kimondatna. Szeretek titkolózni, azt szeretném, ha csak én tudnám, csak én cipelném.
Mély elégedettséggel töltene el; csak az enyém, másra át nem ruházható, ellenem fel nem használható.

C.Ch.M
2011.júl.21.

Szeretni?!

Egy megkésett gondolat lebeg
szemeim előtt ködzuhatagként,
mely elhomályosítja elmém
minden próbálkozását.
Fények villannak, nyikorgón csikorgó
szelek suhannak, majd árnyék
lebeg körbe - csendes, hangtalan -
S tudat nélkül hánykódó testek jönnek-mennek körbe.
Szenvedés.
Értelem? már rég nem értem,
vértócsában állok legyőzöttként.

C.Ch.M.
2011.júl.20.

Azt hiszem, úgy vélem

Azt hiszem, úgy vélem segítség kellene.
Azt hiszem, úgy vélem túl nehéz.
Kikészít. Kiborít. Megutáltat. 

Azt hiszem, úgy vélem még sem értem.
Azt hiszem, úgy vélem Ő még annyira sem ért.
Azt hiszem, úgy vélem kataklizma. 
Totális káosz, értetlenség. 

Azt hiszem, úgy vélem Ő most jól érzi magát,
barátokkal mulat unos-untalan.
Azt hiszem, úgy vélem én e közben
gyötört helyett gyötrődöm, önmagamban örlődöm.
Azt hiszem, úgy vélem kérdeznem kellene.

Velem van, nem ellenem.

C.Ch.M.
2011.júl.19.